Az élet talán egy körforgás. Azt hiszed változol, és mégis újból és újból elköveted ugyanazt a hibát. Toporogsz egy helybe, és megint nem tudod mitévő legyél. Az egyetlen dolog amire vágysz, hogy a szobádban egyedül ücsöröghess és sírj. Sírj addig, amig az összes nyomasztó érzésed ki nem folyik a könnyeiddel együtt.

Azt hittem ez más lesz. Azt hittem végre képes leszek feltétel nélkül szeretni és megtartani azt, akit sikerült megszereznem. És most, most egyedül ülök a buszon, hazafelé tartok, kinézek az ablakon és minden olyat sötét, mint a lelkem. Ráz a hideg, de már nem tudom eldönteni, hogy az ajtó apró résein befúvódó szél, vagy a letargikus hangulatom az oka. Körbenézek a buszon, körülöttem mindenhol emberek vannak. Mondjuk különösebben nem zavarnak, bár legszívesebben egyedül lennék. Már induláskor bedugtam a fülembe a fülest, de zene már rég nem szól benne, csak a gondolataimat hallgatom. És hallom őket, ahogyan megzavarodva kaotikusan hancúroznak a fejemben. Már zúg tőlük a fejem. Látom az emlékeket, amikor fülig szerelmes voltam. Újra elérkeztem arra a pontra, amikor már nem tudom mit érzek. Újra. Látod? Ez egy körforgás, ami periódusonként ismétlődik és én képtelen vagyok megállítani. Nálam ez az érzés mondhatni elég gyakori. De ha ez az érzés szerelem lenne, akkor.. nem ilyen lenne. Pedig én szeretnék szeretni. Szeretnék nagyon szeretni. Nem akarom ugyanazt a hibát elkövetni, amit anno már egyszer -vagy többször- elkövettem. Végre sok idő elteltével ne féltem kapcsolatba lépni, mert biztos voltam magamban, teljesen és 100%-osan biztos. Most pedig újra kételyeim támadtak. Újra az érzeseim felől. Fogalmam sincs, mit csináljak, annyira félek, hogy elszúrom. Megint.

Nem akarok semmi mást, csak egy kis magányt, amíg kitisztul a fejem, amíg rendbeszedem magamat és a gondolataimat. De mi a biztosíték arra, hogy valaha rendbe tudom szedni őket? Úgy érzem minél többet tudok magamról, annál kevesebbet. Mindenért másokat okolok, és csak az utolsó utáni pillanatban esik le, hogy én vagyok a hunyó. Én vagyok az, aki megint nem tudja mi történik vele, aki elvár, de Ő maga nem tesz semmit. Akinek az értékrendje már megint nem a megfelelő sorrendben van. Akinek az érzései kezdenek elszállni. Aki kezd beleunni a kapcsolatba. Miért mindig én vagyok aki beleun? Mi olyan különleges bennem, ami miatt én megtartom Őt, de Ő engem nem? Azt hiszem bennem van a hiba. Miért nem tud lekötni egy srác sem annyira, hogy megtartson? Kire vágyom akkor? Mire van szükségem? Arra van szükségem, hogy szeressek. Mert ha szeretem, akkor minden tökéletes és boldog vagyok. Bármi történik. De akkor miért nem úgy van, ahogyan én akarom? Miért vagyok ilyen furcsa és bonyolult?

Próbálok rájönni, hogy ki vagyok és mit akarok. Aztán azt hiszem, hogy tudom, de aztán rá kell jönnöm, hogy mégsem. Miért nem tudom saját magamat kiismerni? Magamban csalódok a legtöbbet. Mindig én vagyok aki megsért, aki bántódást okoz. Aki azért szenved, mert megint megbántott valakit. De én nem akarom megbántani. Meg szeretném javítani azt, ami romlásnak indult - legalábbis részemről. Tudom, hogy lehetséges, mert már korábban tapasztaltam. Meg is fogom próbálni, és tudom, hogy sikerül, de mégis folyamatosan lappang bennem valamiért, hogy nem illünk egymáshoz. Talán mégsem Ő a megfelelő. Nem vagyunk egy hullámhosszon, sokszor nem értjük meg egymást. Lehet, hogy rossz időben találkoztunk. Mindenesetre, meglehet, hogy tévedek. Ha sikerülne újra fellobbantani a lángot, akkor hihetetlenül boldog lennék, és elfelejteném az összes hülyeséget, amit az előbb írtam. De mielőtt bárminek nekilátok, szöksem van magányra, hogy egy kicsit egyedül legyek. Elzárkózzak a külvilágtól, lerakjam a telefont és ne válaszoljak.

Csak feküdni éjszaka, mikor már mindenki alszik és csendben gondolkodni, néhány könnycseppet ejteni. Erre van most szükségem. Talán az enyhíti a fájdalmamat.